Naponta előfordul, hogy a munkában álló vagy leendő vezetőket kérdezem az erősségeikről. Az esetek többségében a jó kommunikációs készség a válaszok között van, mégpedig előkelő helyen. Ez valami divattá vált. Még soha nem találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta volna, hogy „nekem még tanulnom kell a kommunikációt”.
Ha mélyebben belemegyünk a téma megvitatásába, kiderül, hogy sokan azt gondolják jó kommunikációnak, ha sokat beszélnek. Pedig az általunk küldött üzenetek, legyenek verbálisak, vagy non verbálisak, csak a felét teszik ki a kommunikációnak. Az aktív odafigyelés, a másik meghallgatása, netán megértése éppilyen fontos. Nemcsak üzeneteket küldünk, hanem fogadjuk is ezeket. És ha nem figyelünk a partnerünkre, az üzeneteink is félrecsúszhatnak. Ez fordul elő akkor is, amikor nem arra felelünk, amit kérdeznek.
Az írásos kommunikáció során sem rózsásabb a helyzet. Kiküldök egy ajánlatot, mert kérik. De a válaszra hiába várok. Majd elunom a várakozást és rákérdezek. Ja, köszönjük szépen, de nem az önök ajánlatát fogadtuk el. Értem én, aki el akar adni valamit, az van a gyengébb tárgyalási pozícióban. De célszerű ezzel visszaélni? Egyszer mindenki kerül gyengébb tárgyalási pozícióba, hiszen percenként eladunk valamit. Ha nem terméket vagy szolgáltatást, akkor magunkat, vagy akár egy gondolatunkat, ötletünket.
Ezt a nálunk fejlettebb kommunikációs kultúrákban másképpen csinálják. Visszahívnak, visszaírnak. Felvállalják a döntésüket. „Lipcsei úr, itt most nem önöket választottuk”. És legalább benne van a „most és itt”, jelezvén hogy az elutasítás nem örök érvényű és egy más alkalommal még összejöhet a közös üzlet.
Ugyanez a helyzet a rendezvények, konferenciák területén is. Meghívókat kapunk nap, mint nap. Talán túl sokat is, talán már idegesítenek is, mert egy részük nem is érdekel, és különben is, ha konferenciákon múlatom az időt, senki sem végzi el az én munkámat. De valaki energiát és pénzt fektetett abba a rendezvénybe. Akár én is lehetnék az ő helyében. És tudni szeretné, hogy hány emberre rendelje meg a vendéglátást, a termet és az egyéb létszámfüggő szolgáltatásokat például a parkolóhelyet. De még ennél is udvariatlanabb, ha visszajelzünk, hogy részt veszünk, de közbejön valami és csak az üres helyet hagyjuk magunk mögött. Miért nem vesszük kézbe a telefont és miért nem mentjük ki magunkat?
A HR-tanácsadásban eltöltött több évtized alatt számtalanszor kerültem olyan helyzetbe, hogy azok az emberek, akik nem válaszoltak a leveleimre, vagy nem akarták felvenni a telefont, egy kis idő elteltével más szerepben bukkantak fel, kopogtattak az ajtómon, segítséget kérve az elhelyezkedésükhöz. Az élet nagyon gyorsan átrendezi, hogy milyen helyzetben kell valamit elérnünk.
Még kedves újságíró barátaimmal való kommunikáció során is tapasztaltam, hogy ha a válaszadásból nem származik közvetlen haszon, nem válaszolnak. Pedig az ő mindennapi kenyerük a kommunikáció.
Külföldi tapasztalataim során a nálunk fejlettebb gazdaságú országokban a fent leírtaknál jobbat tapasztaltam. Pedig a válaszolás, az egyszeri jobb tárgyalási pozícióval – egy adott helyzetben kialakuló erőfölénnyel - való visszaélés egész biztosan nem az erőnket mutatja, inkább a gyengeségünket emeli ki.
Mivel magyarázható mégis, hogy ennyire nehezünkre esik a másik felet válaszunkkal megtisztelni? Talán a rövid távú gondolkodással. Hazánkban a kapitalizmus csak alig 3 évtizedet ért még meg, míg máshol évszázadok óta ebben élnek az emberek és ott talán jobban látják, hogy a helyzetek változnak. Ott tudják, hogy nekünk is bármikor szükségünk lehet a másik ember szimpátiájára, segítségére.
/ A cikk a BOOM Magazin július-augusztusi összevont számában jelent meg.